Ágens a XXI. század színházának pódiumán
„A XXI. század színháza“ egy kísérleti óra. Pontosabban: kísérlet a színházhoz való (érvényes és aktuális) viszonyunk megfogalmazására.
Hiszek abban, hogy a színház segít megérteni azt a jelent, amelyben élünk. Az új színházi formák vizsgálata során egyúttal azt is vizsgáljuk, hogy melyek segítségével tehetők fel a legadekvátabb módon a minket foglalkoztató kérdések.
Ezért adhatták Ágens társulatának új projektjei az egyik óra témáját.
Az Ódium-art minden akciója számtalan fontos, mindenkit személyesen érintő problémát vet fel (többek között a valóság és a szimulákrum, az önazonosság, az egyéni és társadalmi felelősség, a tömegmanipuláció kérdését). Minden akciójuk politikai színház. Elénk tárják a mindenki által ismert, ám többnyire elhallgatott korjelenségeket. Nyíltan bemutatják, hogy a gyűlölet, a viszály, a harc hogyan jellemzik mindennapjainkat. A véres incidenseken már csak mérsékelten lepődünk meg, közbe pedig egyáltalán nem avatkozunk. Gyávák és megalkuvók vagyunk, az egyértelmű állásfoglalást követelő helyzeteknél pedig jobban szeretjük azokat az eseményeket, ahol voyeurként (vagy mit finomítsuk: kukkolóként) mi magunk láthatatlanok maradhatunk.
Az Ódium-art akciói azonban ezt nem engedik. Az akciók végét (és egyik leglényegesebb elemét) a nézői tekintet önmagára irányítása jelenti. Engem, mint nézőt, egy belső önvizsgálatra kényszerítenek: mennyire hiszek a látszatnak? mennyire vagyok megtéveszthető, manipulálható? közbe merek-e lépni (lehet-e, szabad-e, kell-e közbeavatkoznom) egy előttem lejátszódó véres incidensbe? felismerve, hogy mindez csak megtévesztés, van-e biztos válaszom arra, hogy mit tennék, ha mindez valóság lenne? mennyire ismerem magam? biztos vagyok abban, hogy iménti kérdéseimre adott válaszaim őszinték vagy csupán úgy próbálok válaszolni, ahogy ezt mások tőlem elvárják?
Az Ódium-art akcióinak nézői ugyanis végig vizsgálat, felügyelet alatt állnak (az Állam láthatatlan őreit ők testesítik meg egymás számára). Az akciók során mindvégig egymást - a velük szemben álló másik reakcióját - is figyelik. Persze tudjuk azt, hogy ez részben a kőszínházi, hagyományos előadások nézőire is igaz. Ott különösen az előadások unalmasabb pillanataiban figyelik a nézők egymást. Itt épp ellenkezőleg: a legprovokatívabb pillanatokban a legegyszerűbb félrenézni, és a többiek reakcióját szemlélni. További fontos különbség az is, hogy az akciók után az esemenyek szemtanúi sokkal inkább magukra (és egymásra) maradnak. Nincs ugyanis egy olyan zárt tér, amelyet elhagyva máris másképp viselkedhetnének és érezhetnének, mint az akciók során. Csak egy közös tér van, melyben a valóság és a látszat mindig egyszerre és együtt van jelen. Ez a közös tér azonban mindig idegen tér. Az Ódium-art akcionistái ismeretlen, épp ezért kiszámíthatatlan területeket keresnek. Így minden akciójuk számukra is újszerű, izgalmas és veszélyes. Ha egyvalamit kellene kiemelnem eddigi kísérleteikből, amit a legfontosabbnak vélek, az a bátorság lenne. Szembe szegülni minden elvárással, rácáfolni a társulatról korábban kialakított képre, állandó bizonytalanságban hagyni nem csupán a nézőt, de a társulatban dolgozó valamennyi alkotót (hiszen minden akciójuk lényege a kiszámíthatatlan, a lehetséges bekövetkezése) – mi más ez, ha nem következetes, radikális bátorság?
.jpg)
filmen egy kaszkadőrjelenetet egy bizonyos kameraszög-re komponálnak, hogy hitelesnek tűnjön, ebben az esetben ilyenről szó sem lehetett, az esésnek minden oldalról valódinak kellett, hogy látszon. Egy másik rizikófaktor, amivel számolnunk kellett: bárki beleavatkozhat az akcióba, befuthat, rátámadhat az Ágensre, hogy megvédjen engem, például. Az Amy-projektnél sem lehetett tudni, hogy egy banda lerohan-e, hogy autogramot kérjen, nincs fal, hogy elválasszon tőled, mint nézőtől, engem a színészt. Ahogy betüremkedünk az utca életébe, onnantól kezdve nincsenek szabályok, hogy miként szokás viselkedni, ki mit tehet és mit nem, bárki csinálhat bármit és beléphet a történetbe.
magát az előadást és az akciót sem látták, és mégis mindenkinek kialakult valamely nagyon okos állásfoglalása a történtekről. Mindenki a véleményét hangoztatta és különféle, egyébként egy pillanat alatt pro és kontra megdönthető argumentációkat villantottak föl, hogy ez valóság volt-e vagy sem. Az egészben ott rezgett egy a magyarországi véleménynyilvánításra jellemző, baljós báj, a ’dögölj meg’, ’kurva anyád’, ’nekem van igazam’ mondatfoszlányok, nyilvánvaló ostobaságok hangzottak el. Az Amy-projekt és ez is, azt mutatja, hogy a triviális, sarkos médiaelméleti közhely igazolta önmagát, vagyis hogy a látvány fikciója az, amit elhiszel. Ez az epilógus megnyitott egy másodlagos narratívát a szereplők között, akik szereplőkké váltak maguk is azáltal, hogy a vérrel kacérkodtak, meg ahogy egymással kommunikáltak. Például: valaki előállt azzal, hogy ő már látott igazi fegyvert és a rendőrnek nem olyan volt, vagy egy másik személy látott igazi esést és ez nem az volt, egy harmadik ráfelelt, hogy a kislány elesett és igazi vér volt körülötte. Más meg odakiabált, hogy a mentők nem érnek ki két perc alatt, egy bennfentes rászólt, hogy de, de mert itt sorakoznak a fesztivál miatt. Nagyon érdekes volt az emberek viselkedését tanulmányozni, már a megfigyelő paradoxona is látszott rajtuk, élvezni kezdték a helyzetet. A pletyka mechanizmusa működött, csak egy kissé eltávolított pletyka. 
Beszéltünk arról, hogy mi az Ódium-art lényege, amikor már a művészet is álcázza magát, mikor nem egyértelműen szembesülsz azzal, hogy miben vagy benne, a színház is álcázza magát, és neked kell megfejtened azokat a kódokat, hogy pro vagy kontra élvezed, fogadod el, érted meg azokat a jeleket, melyeket felajánlunk Neked. Azaz, mi tekinthető színháznak. Másrészt mi tekinthető hitelesnek? S a fő kérdés, de ebbe ne menjünk bele, mi tekinthető hírnek, stb… mi munka van abban, hogy valami hírként bekerüljön egy hírportálra, mi stratégiai felkészülés, tudjuk, hogy már a politikus sincs, nem létezik, hanem egy brand munkáját láthatjuk benne, egy felépített, beszélő, de mások szövegeit olvasó szónokot, karaktert, életet, egy gyorsérlelésű mitológiai figurát, aki ha jól sikerült termékké válik, beilleszkedik a már előre róla kialakított képbe, betölti a formát, s tudtunkon kívül, úgy szavazunk rá, mint egy termékre. Jelöld x-el azt a sampont, amit a legszívesebben használsz. Persze, ha az adott sampon reklámmal kelsz és fekszel, akkor nyilván legalább egyszer ki fogod próbálni, s ha még átmeneti időkig selymessé is teszi a hajadat, nyilvánvaló oda kanyarítod az x-et. 
szövegtanulással, kellékekkel, dra-maturgiával, szervezéssel, stb… Ez az egy évre tervezett sorozat, rájöt-tünk, minimum két évig fog tartani. Az, amivel foglalkoz-nunk kell, a világ újra és máshogy felfedezett szegmenseit mire végig ódiumozzuk, minimum két év. Ráadásul, eljutottunk oda, hogy már minket keresnek meg művészeti csoportok, hogy mit kéne megódiumozni. Találjunk ki erre a problémára valamit, mert ezt feltétlenül meg kell ódiumozni. Művészek felajánlják az előadásaikat, hogy valahogy szálljunk be a dologba, s ódiumozzuk meg azt a helyzetet, amiben ők vannak. Ha van ötletetek arra, hogy mit lehetne megódiumozni, mit lehetne ellökni, elindítani valamely más irányba, vagy felhívni rá a figyelmet, szóljatok. Egy egészen más oldalról megvizsgálni egy történet, figyelmet generálni körülötte, kinevettetni, vagy egy ügyesen elrejtett oldalát előcsalogatni egy helyzetnek. Egy új fogalom született: a megódiumozlak. 
független színházban nincs lehetőség, hogy kipróbáljuk. A kiszolgáltatottságról, az irányításról, a manipulációról, a színházról. El lehet játszani, jaj, jön a tömeg, filmen is meg lehet csinálni, de egész más, amikor a statiszták hömpölyögnek, s őket a rendező asszisztens egy ordítással megállíthatja, itt nincs ilyen. Nekünk ezt meg kell tudnunk oldanunk. Az ilyen történetek fejlesztik a rögtönzési készséget, és hiába készülünk fel mindenre, fogalmunk sincs, hogy valójában ott mi fog történni. Nem lehet pontos dramaturgiával dolgozni. Rögtön föl kell ismernünk egy alakuló helyzetet, rám néz valaki, vajon betámad, vagy nem támad be, azonnal regisztrálnom kell, hogy miben vagyok benne és az összes lehetséges irányt egy időben, bár én kelesztettem a tésztát, nem biztos, hogy én is sütöm ki. Abban a pillanatban döntenem kell, hogy ha valaki rám néz, vagy odajön, megszólít, nekem hogyan kell reagálnom úgy, hogy ne keletkezzék baj, és a történet maradjon meg a színház keretein belül. Olyan eseményben nem akarunk részt venni, mely elmegy valamely kontrollálhatatlan irányba. 
incidenst. Borzongást és félelmet akartak érezni, s külön kis csoportosulás alakult ki az ottmaradt vértócsa körül. Igaz vagy nem igaz? Színházi szakemberek fordultak egymáshoz ezzel a kérdéssel, s a beépített jelek ellenére vita tárgyává tették a történetet. A kódokat, az utca emberénél gyorsabban olvasó szakmabéliek idővel összerakták a képet, s dühödten vagy felszabadultan nevetgélve távoztak. A dühöt akciócsoportunk ebben az esetben nem tudja értelmezni, mivel a kukkolás azon nyomban megszüntethető, amint az ember elfordítja a tekintetét a nagyfelbontású látcsőről. A felindult nézők is ottmaradtak az eseménysorozat végéig, s megvárták, míg egy-két bennfentes hangosan bekiabált, ez megrendezett, biztos, hogy megrendezett. Bár a bekiabálók későbbi vallomása szerint, egyáltalán nem voltak ebben biztosak, a színészek meggyőző alakítása miatt. 
forgathat egyik oldaláról a másikra. Néznem kell-e egyáltalán, vagy a puszta leselkedés állapotából kilépni, és a jelentésadás kényszerétől hajtva az előadás egy-egy újabb rétegébe beljebb hatolni? Ki vagyok itt én, és mennyire léphetek közel az előadáshoz? Az Ódium-art A szerelem mint önélmény című utcai-beltéri akciója elsősorban ezeket a kérdéseket kínálja fel önélmény-megosztó gesztusával.
csomagolópapírt, le kell hántanunk a külső papírburkolatot, hogy feltáruljanak az üveg mögé zárt kis kirakat-színházak. Három (plusz egy, a többi és a nézők fölé emelkedő) kirakat mutatkozik meg, melyekben páros emberi viszonyok és viszonyulások jelennek meg élőkép-szerűen, majd lassan, egymásután, gyakran fáziskésésben mozogni kezdenek. Nincs kapcsolat a különböző képek szereplői között, mozdulataikat és kommunikációjukat kizárólag az egyazon térben és időben létező Másik tölti ki és zárja le. Lehetséges kötődések, vonzások és taszítások, testesülnek meg általuk, melybe a néző-sétáló valamiképpen megpróbál bekapcsolódni: átvenni, kiszagolni, kilesni valamit abból, ami a kettősök közt zajlik. A váltakozó jelenetek intenzitása – a szinte észrevétlen simogatástól a vad erőszakig, mely szinte megrepeszti a kirakatüveget – a helyszínen tapasztaltak alapján szoros összefüggésben áll az átlagos (azaz nem direkt módon erre a performanszra érkező, alapvetően az interaktív színházra kevésbé nyitott) néző érdeklődési faktorával. Ezt különösen izgalmassá teszik az ének, a gitár, a kiáltás esetében hiányzó hangok, melyek a hangszigetelő kirakatüveg miatt gyakran az elnémított televízió hatását is keltik. Mert az önélmény-akció első körben a budapesti éjszaka egy fotózható unikumaként tűnik fel (mintegy turistaszínházként), melyben erős párhuzamot alkot a kintről archiváló (tehát hazavihető, nézegethető) fénykép és a felső kirakatban az előadás ideje alatt születő önreflexív blogbejegyzés. 
A kirakatok előtt töltött hosszabb idő azonban a tekintetek csalogató és csapdába ejtő összjátékát kínálja fel. A nézés és leselkedés öröméből fakadó „szabad-e kukkolni?”-féle mosoly lassan-lassan eltűnik a régóta ott állók arcáról; néző és nézett viszonya éppoly bizonytalanná válik, mint annak eldöntése, hogy az előadás maga melyik perspektívából vagy nézőpontból tűnik leginkább értelmezhetőnek. A választás lehetősége ezúttal felkínált, és nem irányított tekinteteket hoz létre, mert az önélmény kint és bentje a turistalátványosság felől a zártterű élményszínház felé vezet. Bár a látvány maga az utca közegében és a folyton változó közönségben szeparált érzésként nem képes megszületni, a befelé tekintés művelete által azonban a szereplők nemcsak egymást, de a nézőket is gerjesztik, és ez esetben a néző tekintete a nézettség élvezetét váltja ki a szereplőből is. 
számtalan megjegyzést, kiegészítést, magyarázatot, adatokat, azaz további történéseket, szövegeket szabadít fel. Miközben egy utcai, színházi akciót látunk, már rég benne járunk a média és a politika mélyrétegeiben, amely véleményeket hív felszínre bennünk. A vélemény pedig döntésre kényszerít. Ágens valójában a döntés-apparátusainkat hozza élénk működésbe. Mint a jó reklám, amely felvillant egy világot, amelynek felületét egy termék hordozza. Ágens terméke a kortárs művészet lehetőségeit hirdeti. 
információ áll rendelkezésére, amelynek összevetése, mérlegelése, analízise számára megoldhatatlan. Ezért bármilyen folyamatot (pénzügyi, gazdasági, egészségügyi, oktatási, stb.) a pusztán neki írt/rendezett szavazói ’érvelésen/képernyőn’ keresztül pillanthat, érthet meg. A média, egy szavazóknak szóló, de médiára hangszerelt érvelést kap a politikától, amit a média a maga identitását (bulvár, internet, szaksajtó stb.) megerősítendő, kommentál. Hogy is van ez? Egy régi sztorit Soós György festőművésztől: „Nem a csávót ismerem, csak a szomszédja tacskójának a farkát láttam a sarkon befordulni…” 
szerkesztett műfaj, benne a színházig nyúló fúrócsővel, ami mindent kiszív, felszippant, hogy az üzenet éljen, hasson. Piscátor jól ismerte ezt a 20-as évek Berlinjében, és jól ismerte ezt szinte minden avantgarde mozgalom. A valóságelemek a politikában és a médiában egymáson csúsznak, mert attól, ha valami megtörténik/megjelenik valóságos lesz, és az már mindegy, hogy az pusztán kommentár, vagy tényidézés, az egész része lesz. 
megvalósítási terápia, a média köz-felügyelete pedig mémgyártás, akkor a kortárs művészetnek fel kell pattannia a művészeti vásárok standjairól, a befektetési toplisták indexeiről, a kőszínházak bársonyáról, a celebkultura konyhai székeiről, vagy fel kell cserélnie önmagát a pénzzel? Vagy nem kell felpattannia. Fogyasztani kell, mint minden egyéb terméket.
’Szemben ül veled egy régi szerelmed, a fény úgy esik az arcára, ahogy az emlékeidben őrzöd, meghallod a hangját, felismered a hanglejtését, látod az ismerős mosolyt, s nagy fegyelem kell ahhoz, hogy ne nyúlj át a zavart csenden, vagy a túlbeszélő, sztorizó, elfedő hangáradaton. Az ember reakciója általában az, hogy minél előbb szabaduljon innen, ezt a világot lezártam, vagy a múltat lezártam – mondják, holott a múlt nem olyan dolog, amit le lehet zárni, mert 
’… kreálhatnék egy új Accountot bármilyen képzelt partnerrel, de most egy új szereplő felbukkanását nem érzem az íráshoz szükségesnek. Jelenlegi történeteimnek és kitalációimnak egyelőre ez a legalkalmasabb helye, de ezt Ön, úgy vélem, nagyon jól érti. Akkor is, ha nem a szívével lát már be ide, vagy nem a köldökével szemlélődik itt, vagy nem más írók és gondolkodók eszméit érleli itt mustból borrá, és nem itt fakasztja hullámzó hasamra forrón ömlő magját. Ha már semmijével sem jár ide elmélkedni, vagy éppen vitázgatva eszme-csere-berézni, például a szerelemről, vagy más egyéb ósdi és modern, meg időtlen témákról, szájberszlengben káromkodva és megdicsőülten ódázgatva el az időt, sehonnai jöttmentek és igaz életű médiummesterek társaságában.’1
Utolsó kommentek