Születésünkkor az egység jegyeit hordjuk, egyek vagyunk anyánkkal, a bennünket befogadó világgal, az anyatej ízével, értjük a mosolyt, az ölelést, a fürdővíz melegét, a takaró és az elalvás előtti sírás vagy ringatás ütemét. Értjük a hangot, a hívást, ébredj, aludj, egyél, fürödj, ölelj, szeress és bújj. Az Egy képviseletében érkezünk és az elkülönülés igájában végezzük. Másságunkat, önállóságunkat, féktelen különállásunkat bizonyítva küzdünk a magunk öröméért, azaz a magunk a többittől elválasztó személyiségjegyeiért. Én vagyok. Én ez vagyok. Nem te vagyok. Én én vagyok. Nem változtatsz meg engem. Fogadj el, olyannak, amilyen vagyok. Különállásunk önmagunk érvényességének bizonyítéka, másságunk fura magánmitológiánk része. Más vagyok, mint te. Különállásunk vágya ítéletet szül. Megítéllek és te, megítélsz engem. Saját identitásérzetem ’határozott’ iránya miatt mássá festem a többi embert. Idegenné teszem magam az elkülönülésemmel, és idegenné teszlek téged a 
magatartásommal. Kihúzom magam, beigazítom a mosolyomat, befogadlak, befogadlak – mondom magamnak, majd a te befogadásodra már nincs helyem. Megkerüllek, körbeszaglászom a territóriumodat, a te húgyod szaga erősebb, mint az enyém. Erős vagy, más vagy, én gyenge vagyok, az én erőm a gyűlöletemben és ítéletemben rejlik. Félek tőled ’fekete ember’; undorodom, mert buzi vagy; zsidó, add a pénzed; cigány, ne lopj; néger, más a szagod.
magatartásommal. Kihúzom magam, beigazítom a mosolyomat, befogadlak, befogadlak – mondom magamnak, majd a te befogadásodra már nincs helyem. Megkerüllek, körbeszaglászom a territóriumodat, a te húgyod szaga erősebb, mint az enyém. Erős vagy, más vagy, én gyenge vagyok, az én erőm a gyűlöletemben és ítéletemben rejlik. Félek tőled ’fekete ember’; undorodom, mert buzi vagy; zsidó, add a pénzed; cigány, ne lopj; néger, más a szagod. Tiszta és ártatlan vagyok.
Ágens
helyett panelban laktunk. Nem igazán értettem, mit jelent ez a szó, de halálosan élveztem, hogy a kilencedik emeleten volt az otthonunk. Tesómmal, Gáborral minden alkalommal kiszámoltuk, hogy melyikőnk nyomja meg a liftgombot. Az eljárás igazságosnak tűnt, mégis mindig veszekedés, aztán sértődés lett a vége. Az osztályban én voltam az „angol kislány”. Szoknyában jártam, még télen is. És szalagot kötöttem a hajamba. Én úgy tanultam, hogy a lányoknál az iskolában ez így szokás. A „lunchbox-ban” hordtam a tízórait és az uzsonnát. A többiek azt sem tudták, mi az. Valahol éreztem, hogy változtatnom kéne ezen a szokásomon, és a többiekkel együtt, a közös zsemlés tálcából kéne ennem... Ez idővel sikerült is. A „lunchbox-ot” örökre száműztem. Viszont a szoknyáról és a szalagról nem mondtam le. Anyukám próbált rábeszélni a nadrágra, hogy segítse a beilleszkedésemet. De én nem hagytam magam. „Anya! Értem, hogy Magyarország, de ők is értsék meg, hogy mindent nem lehet!” Az osztályban nem igazán szerettek. Úgy gondolták, hogy ezzel a különleges viselkedésemmel magamra akarom vonni a figyelmet. Egy nap az egyik osztálytársam kérdezett tőlem valamit. Nagyon titokzatosan. Egyáltalán nem értettem.... „Nem tudom, de megkérdezem Apától, ő biztos meg tudja mondani.” – Válaszoltam neki - Mikor hazaértem az iskolából ez volt az első dolgom: „Apa, én kommunista vagyok? Nem baj, ha igen. Csak nem tudom, mit jelent...”
Utolsó kommentek