Krupa Zsófia: Tekintetélmény kint és bent
Adott egy előadás, ahol nézőként vagyok jelen, s mégsem tudom a pontos szerepem: leülök-felállok, jövök-megyek, emelgetem a fejem, kérdezősködök, arrébb tolok, hallgatózom, próbálom párhuzamosan szemlélni az eseményeket, jelen lenni egyszerre többfelé. Vagyis keresem a helyem nézőként. Talán nem is néző vagyok, aki a színház három oldaláról fedett dobozába tekint, inkább egy utcán bámészkodó, kint rekedt, kíváncsiskodó-leselkedő, egy kukkoló, aki látványt és látványosságot kap kézbe, melyet tetszés szerint 
forgathat egyik oldaláról a másikra. Néznem kell-e egyáltalán, vagy a puszta leselkedés állapotából kilépni, és a jelentésadás kényszerétől hajtva az előadás egy-egy újabb rétegébe beljebb hatolni? Ki vagyok itt én, és mennyire léphetek közel az előadáshoz? Az Ódium-art A szerelem mint önélmény című utcai-beltéri akciója elsősorban ezeket a kérdéseket kínálja fel önélmény-megosztó gesztusával.
forgathat egyik oldaláról a másikra. Néznem kell-e egyáltalán, vagy a puszta leselkedés állapotából kilépni, és a jelentésadás kényszerétől hajtva az előadás egy-egy újabb rétegébe beljebb hatolni? Ki vagyok itt én, és mennyire léphetek közel az előadáshoz? Az Ódium-art A szerelem mint önélmény című utcai-beltéri akciója elsősorban ezeket a kérdéseket kínálja fel önélmény-megosztó gesztusával.Hirtelen a legintimebb emberi pillanatok voyeurjévé válok egy belvárosi könyvesbolt kirakatüvege előtt, ahol, mint ajándékról a 
csomagolópapírt, le kell hántanunk a külső papírburkolatot, hogy feltáruljanak az üveg mögé zárt kis kirakat-színházak. Három (plusz egy, a többi és a nézők fölé emelkedő) kirakat mutatkozik meg, melyekben páros emberi viszonyok és viszonyulások jelennek meg élőkép-szerűen, majd lassan, egymásután, gyakran fáziskésésben mozogni kezdenek. Nincs kapcsolat a különböző képek szereplői között, mozdulataikat és kommunikációjukat kizárólag az egyazon térben és időben létező Másik tölti ki és zárja le. Lehetséges kötődések, vonzások és taszítások, testesülnek meg általuk, melybe a néző-sétáló valamiképpen megpróbál bekapcsolódni: átvenni, kiszagolni, kilesni valamit abból, ami a kettősök közt zajlik. A váltakozó jelenetek intenzitása – a szinte észrevétlen simogatástól a vad erőszakig, mely szinte megrepeszti a kirakatüveget – a helyszínen tapasztaltak alapján szoros összefüggésben áll az átlagos (azaz nem direkt módon erre a performanszra érkező, alapvetően az interaktív színházra kevésbé nyitott) néző érdeklődési faktorával. Ezt különösen izgalmassá teszik az ének, a gitár, a kiáltás esetében hiányzó hangok, melyek a hangszigetelő kirakatüveg miatt gyakran az elnémított televízió hatását is keltik. Mert az önélmény-akció első körben a budapesti éjszaka egy fotózható unikumaként tűnik fel (mintegy turistaszínházként), melyben erős párhuzamot alkot a kintről archiváló (tehát hazavihető, nézegethető) fénykép és a felső kirakatban az előadás ideje alatt születő önreflexív blogbejegyzés.
csomagolópapírt, le kell hántanunk a külső papírburkolatot, hogy feltáruljanak az üveg mögé zárt kis kirakat-színházak. Három (plusz egy, a többi és a nézők fölé emelkedő) kirakat mutatkozik meg, melyekben páros emberi viszonyok és viszonyulások jelennek meg élőkép-szerűen, majd lassan, egymásután, gyakran fáziskésésben mozogni kezdenek. Nincs kapcsolat a különböző képek szereplői között, mozdulataikat és kommunikációjukat kizárólag az egyazon térben és időben létező Másik tölti ki és zárja le. Lehetséges kötődések, vonzások és taszítások, testesülnek meg általuk, melybe a néző-sétáló valamiképpen megpróbál bekapcsolódni: átvenni, kiszagolni, kilesni valamit abból, ami a kettősök közt zajlik. A váltakozó jelenetek intenzitása – a szinte észrevétlen simogatástól a vad erőszakig, mely szinte megrepeszti a kirakatüveget – a helyszínen tapasztaltak alapján szoros összefüggésben áll az átlagos (azaz nem direkt módon erre a performanszra érkező, alapvetően az interaktív színházra kevésbé nyitott) néző érdeklődési faktorával. Ezt különösen izgalmassá teszik az ének, a gitár, a kiáltás esetében hiányzó hangok, melyek a hangszigetelő kirakatüveg miatt gyakran az elnémított televízió hatását is keltik. Mert az önélmény-akció első körben a budapesti éjszaka egy fotózható unikumaként tűnik fel (mintegy turistaszínházként), melyben erős párhuzamot alkot a kintről archiváló (tehát hazavihető, nézegethető) fénykép és a felső kirakatban az előadás ideje alatt születő önreflexív blogbejegyzés. 
A kirakatok előtt töltött hosszabb idő azonban a tekintetek csalogató és csapdába ejtő összjátékát kínálja fel. A nézés és leselkedés öröméből fakadó „szabad-e kukkolni?”-féle mosoly lassan-lassan eltűnik a régóta ott állók arcáról; néző és nézett viszonya éppoly bizonytalanná válik, mint annak eldöntése, hogy az előadás maga melyik perspektívából vagy nézőpontból tűnik leginkább értelmezhetőnek. A választás lehetősége ezúttal felkínált, és nem irányított tekinteteket hoz létre, mert az önélmény kint és bentje a turistalátványosság felől a zártterű élményszínház felé vezet. Bár a látvány maga az utca közegében és a folyton változó közönségben szeparált érzésként nem képes megszületni, a befelé tekintés művelete által azonban a szereplők nemcsak egymást, de a nézőket is gerjesztik, és ez esetben a néző tekintete a nézettség élvezetét váltja ki a szereplőből is. Van-e átjárás a tekintetek közt? Megosztható-e az önélmény?
Ha a távolságtartás és szkeptikusság dominál, a szemlélő a leselkedő magányából és sötétségéből figyeli a történéseket. Ha kérdéseket fogalmaz meg, akkor belép a boltba, behatol az előadás szövetébe, és részt vesz az önélményben. Nem feltétlenül lát, inkább hall, szagol és tömörül. A biztonság érzetét keltő könyvvel teli polcok közt betekint a „színfalak” mögé. Amikor pedig épp megnyugodna, hogy megtalálta helyét, és végre nézőként viselkedhet, egyszer csak szemeket érzékel, melyek őt nézik, immáron kívülről.
Fotók: Mátyás Attila
Utolsó kommentek