Ágens a XXI. század színházának pódiumán
„A XXI. század színháza“ egy kísérleti óra. Pontosabban: kísérlet a színházhoz való (érvényes és aktuális) viszonyunk megfogalmazására.
Hiszek abban, hogy a színház segít megérteni azt a jelent, amelyben élünk. Az új színházi formák vizsgálata során egyúttal azt is vizsgáljuk, hogy melyek segítségével tehetők fel a legadekvátabb módon a minket foglalkoztató kérdések.
Ezért adhatták Ágens társulatának új projektjei az egyik óra témáját.
Az Ódium-art minden akciója számtalan fontos, mindenkit személyesen érintő problémát vet fel (többek között a valóság és a szimulákrum, az önazonosság, az egyéni és társadalmi felelősség, a tömegmanipuláció kérdését). Minden akciójuk politikai színház. Elénk tárják a mindenki által ismert, ám többnyire elhallgatott korjelenségeket. Nyíltan bemutatják, hogy a gyűlölet, a viszály, a harc hogyan jellemzik mindennapjainkat. A véres incidenseken már csak mérsékelten lepődünk meg, közbe pedig egyáltalán nem avatkozunk. Gyávák és megalkuvók vagyunk, az egyértelmű állásfoglalást követelő helyzeteknél pedig jobban szeretjük azokat az eseményeket, ahol voyeurként (vagy mit finomítsuk: kukkolóként) mi magunk láthatatlanok maradhatunk.
Az Ódium-art akciói azonban ezt nem engedik. Az akciók végét (és egyik leglényegesebb elemét) a nézői tekintet önmagára irányítása jelenti. Engem, mint nézőt, egy belső önvizsgálatra kényszerítenek: mennyire hiszek a látszatnak? mennyire vagyok megtéveszthető, manipulálható? közbe merek-e lépni (lehet-e, szabad-e, kell-e közbeavatkoznom) egy előttem lejátszódó véres incidensbe? felismerve, hogy mindez csak megtévesztés, van-e biztos válaszom arra, hogy mit tennék, ha mindez valóság lenne? mennyire ismerem magam? biztos vagyok abban, hogy iménti kérdéseimre adott válaszaim őszinték vagy csupán úgy próbálok válaszolni, ahogy ezt mások tőlem elvárják?
Az Ódium-art akcióinak nézői ugyanis végig vizsgálat, felügyelet alatt állnak (az Állam láthatatlan őreit ők testesítik meg egymás számára). Az akciók során mindvégig egymást - a velük szemben álló másik reakcióját - is figyelik. Persze tudjuk azt, hogy ez részben a kőszínházi, hagyományos előadások nézőire is igaz. Ott különösen az előadások unalmasabb pillanataiban figyelik a nézők egymást. Itt épp ellenkezőleg: a legprovokatívabb pillanatokban a legegyszerűbb félrenézni, és a többiek reakcióját szemlélni. További fontos különbség az is, hogy az akciók után az esemenyek szemtanúi sokkal inkább magukra (és egymásra) maradnak. Nincs ugyanis egy olyan zárt tér, amelyet elhagyva máris másképp viselkedhetnének és érezhetnének, mint az akciók során. Csak egy közös tér van, melyben a valóság és a látszat mindig egyszerre és együtt van jelen. Ez a közös tér azonban mindig idegen tér. Az Ódium-art akcionistái ismeretlen, épp ezért kiszámíthatatlan területeket keresnek. Így minden akciójuk számukra is újszerű, izgalmas és veszélyes. Ha egyvalamit kellene kiemelnem eddigi kísérleteikből, amit a legfontosabbnak vélek, az a bátorság lenne. Szembe szegülni minden elvárással, rácáfolni a társulatról korábban kialakított képre, állandó bizonytalanságban hagyni nem csupán a nézőt, de a társulatban dolgozó valamennyi alkotót (hiszen minden akciójuk lényege a kiszámíthatatlan, a lehetséges bekövetkezése) – mi más ez, ha nem következetes, radikális bátorság?
Utolsó kommentek