A dialektika filozófiai értelmet Szókratész föllépésével kapott, akinél a beszélgetés a tudományos eljárás egyik módja. A dialektika a fogalmak ellentétpárjaival játszik. Egy tételt felállít, majd vizsgálat alá veti. Pro és kontra. Ez a fajta szemléletmód, gondolkodás, beszélgetési minta teljesen beépült a hétköznapjainkba. Így nevelnek szüleink, így beszélgetünk a barátainkkal, és így kommunikál a média. Így beszélünk a „jóról”, a „rosszról”, és az „igazságról”. Így építjük föl világunkat. Tételeket állítunk fel, amelyeket megkérdőjelezhetetlen igazságként elfogadunk, és elvárjuk, hogy mások számára is azok legyenek. A társadalmi léthez szükséges az együttgondolkodás, egy közmegegyezésen alapuló norma, egyfajta morál, amelyet többé- kevésbé mindenki helyesnek ítél. De miért gondoljuk, hogy egy állítás, egy igazság mindenki számára megkérdőjelezhetetlen? Nem létezhetnek egyéni igazságok? Egyéni axiómák? A közös igazság mindig természetellenes álllapotokat szül.
„Vad természetünkben pihenjük ki legjobban természetellenességünket, szellemiségünket...” (Nietzsche)
Nietzsche Szókratészt, pontosabban Platónt okolja az „Ész uralmáért”. Szókratész megjelenésével megbomlott az egyensúly. Az ösztönök kivesztek. A dionüszoszi már nem tud egészségesen előtörni belőlünk ...
A természetellenesség kényelmetlen állapot. A kényelmetlen helyzetek pedig dühöt generálnak. A megoldatlan düh pedig aggresszióhoz vezet.
„Igazi ember vagy? Netán csak színész? Valaminek a képviselője? Vagy maga az, akit képviselnek? – Végső soron csupán hamis színész vagy....” (Nietzsche)
Utolsó kommentek