HTML

Művészeti Akciócsoport

Ódium, mint valaminek a kellemetlen következménye, átka. A lét ódiumaként létrejött kérdésfelvetések, válaszok jelennek meg itt. Nemcsak azok, melyeket e művészeti csoport mutat meg akcióival, hanem a jelen művészeti életében részt vevők akciói is. Időnként a múlt merész művészeinek, gondolkodóinak a tettei, gondolatai is.

Indavideó

Utolsó kommentek

Friss topikok

A véletlen mint ódium Miklós Melánia kritikus, dramaturg történetének a tükrében

Ódium-art 2009.10.10. 20:05

Miklós Melánia:

Véletlenek összjátéka

Avagy amikor a megfigyelő a gyanútlanság áldozatává válik, végül saját (nem létező) farkába harap
 
(pro-történet)
Ott kezdődött, hogy ez volt a fesztivál harmadik napja, s minden on- és off programot figyelembe véve, este tizenegykor a hatodik előadásra várakoztunk a Vojtina Bábszínház előtt. Peer Krisztiánnal folytattunk épp diskurzust – persze csak a fesztivállazaság szellemében – az előzőleg látottakról, végre felpörgött a fesztiválhangulat, nem siettünk be. Néhányan álldogáltunk tehát a színház előtt, amikor megjelent a furcsa alak. Fekete bőrdzseki, bakancs, láncok és szegecsek, tupírozott haj, bizonytalan mozgás, opálos tekintet, s mindezt ellensúlyozandó: provokáló tolakodás, hogy „Mi van? Mit vártok? Milyen buli lesz? Belépős?” Valaki odaszól neki, hogy „Színház.”, és hogy „Már nincs jegy.” Tényleg elég feltűnő lehet, hogy éjjel nyitva a bábszínház, fut át az agyamon, végül is ő van itthon. Kicsit szorongva megyek be az épületbe, remélem, lekopott, nem kell a balhé. Még mindig várakozunk a folyosón, néha körbenézek, de nem látom. Közben Peer optimista szkepticizmussal fejtegeti, hogy mit gondol Ágens színházáról, én az előadás ismeretében rejtélyesen bizonygatom, hogy meg fog lepődni, nem az lesz, amire számít.
Szinte utolsóként megyünk be a terembe, tépik az ajtóban a jegyet, nem is értem, minek, mindenki ismerős már, fesztiválközönség. Körberakták a nézőteret, oldalra indulunk el, ennek előre örülök, mert a MU-ban, ahol játsszák az Irát, nem így van; fesztiválspecifikus perspektíva, új rálátás. A következő sorrendben vonulunk be: Peer, VA, én, KO, JT, amikor észreveszem, hogy ott a punk. Mögöttünk, a sor legszélén, izeg-mozog, izgatottan telefonál. Leülünk, van valami papír a széken, nem is nézem, elborul az agyam, hogy minek szedték a jegyet, ha ezt meg beengedték. Közben mindenki leült, Ágens még nyomja a műbalhét a közönséggel és a stábbal, hogy ráengedtek bennünket, amikor ő még nincs kész. Érzem, hogy baj lesz, felállok – kockáztatva Ágens beszólását, hogy mit járkálok, ha már bejöttem, ő kezdené az előadást –, s jelzem a technikusnak, hogy idegen elem van a térben, csináljon valamit. A. megnyugtatna, hogy az csak egy költő, őt ismeri, vele nem lesz baj. Mondom neki, hogy nem Peerről van szó, őt én is ismerem, hanem aki mögötte ül. Nem történik semmi, visszasietek a helyemre, Ágens beszólását megúsztam, megtettem, amit kell, kezdődik az előadás.
A punk fel van pörögve, megszólítottnak érzi magát, egyfolytában pofázik, telefonál, a vonal túlsó végére közvetíti az előadást, hallom a kérdéseket, hogy „Mi a szar ez? Hol vagy?”, hallom a választ: „Operában.”; közben lökdösi Peert, nyomkodja füléhez a telefont, végül odahúzza mellé a székét. Megpróbálok elfeledkezni róla, le is csendesedik egy időre, ám a csúcspontokon újra akcióba lendül: hörög, énekel, szórakoztatja magát, kommentál. Nézem a földre festett mandalát, de csak azt jár az eszemben, hogy mi lesz itt még, messze nem a legdurvább résznél járunk. Biztos vagyok benne, hogy Ágens jól le fogja reagálni a helyzetet, ha muszáj, ám amikor a köldökzsinórt elvágó nagykés az emberünk előtt landol, az ő kiszámíthatatlanságától félni kezdek. A játszók is egyre dühösebbek – Philipp Gyurin érezhető a leginkább, akinek arcát erotikusan félelmetessé torzítja a düh, és miközben nem lép ki a szerepéből, a dobolásnál nemcsak a faszerkezetet veri szét, hanem a fémvödröket is, éppen előttünk.
A nézőtéren is egyre nagyobb a nyugtalanság, többen tekingetnek felénk, ML egy adott ponton feláll, én is jelzem A.-nak, hogy gáz van, mire ő bekúszik a sorok között, és leül a punk mellé. Innentől viszonylagos csendben zajlik az előadás. A tapsrendnél a színészek néznek bennünket, Ágnes már majdnem kiér, amikor visszaszól a punknak, hogy „Rossz voltál.” Végre felállhatunk, feszülten odasúgom KO-nak, hogy ötven ember küzdött a dühével az előadás alatt egy idióta miatt, és nem igaz, hogy nem lehetett volna csinálni valamit. Közben az is eszembe jut, hogy mekkora véletlen és milyen szép, hogy ez egy Ágens-előadáson, és éppen a dühről szólón történik meg.
 
(rekontra)
Peer eufóriában jön oda hozzám, hogy a punk ugye az előadás része, mert ez volt a legjobb élménye, igazi színház, ahogyan végig nem tudta eldönteni, beépített szereplő inzultálja-e, amire neki reagálnia kell, vagy sem. Többen győzködjük, hogy nem volt az, nem hiszi el, ilyen teátrálisan és jól nem lehet spontánul reagálni egy soha nem látott előadásra. Azt hitte, ez a meglepetés.
A színházbüfében folytatódik a vita, közmegegyezésre felhívom Ágenst, hogy mondja el az igazat, ki is hangosítom a társaságnak a választ, hogy nem, nem volt beépített.
Kis megnyugvást követően a kedélyeket a punk megjelenése borzolja újra fel: A.-val jön le a büfébe, s egyetlen dolog tűnik fel rajta, a nyugodtsága és a kitisztult tekintete. KO bepörög, hogy nála a diktafon, csináljunk vele interjút, jó anyag lenne a következő rádióadáshoz, amelybe Ágenst hívtuk meg beszélgetni. Mindnyájan ellenezzük, Peer, JT és én is – talán attól tartunk, ha kiderülne az igazság, elveszítenénk az eldönthetetlenségből adódó izgalmakat.
 
(szubkontra)
Hazafelé tartunk, amikor a gyanú kígyaja hirtelen bekúszik az agyamba. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Pedig Ágens következő projektjének felkért megfigyelője vagyok, s egyébként is annyit tudok – a Szigeten előadott Paradicsom óta –, hogy Ágens előadásain valamilyen meglepetésre számíthatunk. Muszáj elmondanom a titkot, megesketem KO-t, hogy csak neki, a lényeget úgysem tudom, elég az, hogy megrendezett akciókról van szó, Ódium-art jelszóval. O. előhúzza zsebéből a papírkát, amire az előadás alatt ráültünk: a blogoldalt reklámozó névjegykártya. Ez az, megrendezett akció volt, s éppen nekem nem jutott eszembe!!!
Filmszerűen pörgetem vissza az eseményeket, minden apró jel bizonyíték. A punk megjelenése a bábszínház előtt időzített volt; úgy jutott be, hogy csendben elvegyült, a jegyet is azért szedték, hogy őt beengedjék; A. ezért nem vitte ki a teremből; provokálása valóban feltűnően teátrális volt; Ágensék azért néztek a tapsrendnél bennünket, hogy rájöttünk-e; a „Rossz voltál!” mondat is gyanúsan megengedő; az operatőr a terem szemközti sarkából vette a történéseket, a punk helye ide volt kijelölve; azért jött le A.-val a színészbüfébe, mert haverok; a tekintete is kitisztult; Ágens hangja a telefonban furcsa volt, amivel biztosan nekem akarta jelezni, hogy hogy kérdezhetek ilyen hülyeséget, persze, hogy beépített volt, de ezt nem fogja – főleg kihangosítva – mindenkinek bejelenteni…
Már épp ott tartok, hogy próbálom azonosítani a két megfigyelőt. Egyetlen ember ült szemben velünk, aki szóba jöhet: PL, akivel Ágens előző nap megbeszélte, hogy majd beszélgetnek. Láttam, ahogyan előrehajolva figyelte az emberünket egész előadás alatt, néha attól féltem, átgörkorizik a mandalán és kiszedi mellőlünk. Hát akkor ezért figyelt úgy! A másik csak JT lehet, tudom, hogy ő tud az Ódium-artról, s rajtam kívül ő bizonygatta a legmeggyőzőbben, hogy a punk nem az előadás része volt.
Beindult a lavina, KO-val gyártjuk az elméletet – egy pillanatra már ő is gyanús, hiszen délután interjúzott Ágenssel, biztosan tudott a dologról, azért kellett nekem intézkedni előadás előtt, ő meg sem mozdult; interjúzni is ezért akart a punkkal, de közben hagyta lebeszélni magát, mert tudta, minden kiderül… Neki én vagyok gyanús, védem magam, és közben észre veszem a nem fogadott hívást, Ágens keresett. Hát persze, hogy elmondja, a punk beépített volt! Izgatottan hívom vissza, de azt mondja, azért jött le utánunk a büfébe, hogy elmeséljük, mi történt – mert, higgyem el, nekem megmondaná, nem volt beépített!
Nem hiszem el. Az volt. Alig tudok elaludni a kételytől.

Címkék: szemle debrecen ira alternatív szegecses ágens színházi ódium art miklós melánia ágens társulat madák zsuzsanna xv. debreceni daszsz philipp györgy a véletlen mint ódium ódium

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://odiumart.blog.hu/api/trackback/id/tr71441170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

jankás 2009.10.11. 14:07:12

Ott voltam Debrecenben az Ira előadáson,és bennem is eldöntetlen kérdésként maradt a punk fiú. Ha történetesen nem így kezdődik az előadás, mármint nem veszekszik Ágens a nézőkkel, azaz velünk, akkor nem gondoltam volna, hogy a srác beépített eleme az előadásnak. Így viszont, nem hagytam, hogy másodszorra is becsapjanak. De sikerült, pontosabban nem nekik, hanem a punknak!

madákzsuzsanna 2009.10.11. 15:14:29

Szép kis történet. És attól igazán szép, hogy különböző emlékazésekből tud csak egy egésszé összeállni. Én az előadás alatt igencsak keveset érzékeltem Szegecsesből. Valószínűleg azért, mert elég messze ült a tér azon pontjától, ahol játszottam. Leszámítva a telefonpittyegést a zárómonológom alatt, szinte kimaradtam a Szegecses-IRA párbeszédből. Az előadás után szembesültem a részletekkel. Először dühös lettem: Nehogy már ez legyen a legfontosabb kérdés az előadással kapcsolatban? Majd rájöttem, hogy ez így van jól. Sőt nagyon jól. Magától mozgásba lendült az a dolog, amelyet elkezdtünk piszkálni. El kezdett élni körülöttünk, és tőlünk függetlenül is az Ódium-art....

dunna elvira · http://tudomhogyvolt.blogspot.com.au/ 2009.10.12. 13:32:39

édeseim,
debrecenben abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem sokkal előtte láttam az előadást, így az első pillanatban bár átvillant, hogy ágens kitalálta ezt a figurát a db-hoz, castingolt egyet gyorsan az állomás környékén, és kísérlet jelleggel beledobta a követ a hálóvízbe, de amikor láttam, hogy az előadás zavarbaejtő-plasztikusan őszinte momentumaiban ez a fiú irtó zavarában megpróbálja magától bármi módon eltartani - és szisztematikusan telefonál, pl., akkor nyilvánvaló volt, hogy egy elszabadult néző. alig tudtam utána a szemem levenni róla (lám a néző is lelepleződik, mm figyelt), mert a részegek és a gyermekek a legigazibb nézők. előbbivel, ugye ritkán találkozunk - ez valamiképp kikristályosodott, nem is értem miért (pedig az operában - és máshol is - a flitterbe és drága öltönybe öltözött, zsótérra búgató magukat kvalifikáltnak gondoló közönség diszkréten pezsgőzget a szünetben, szemmel látható, hogy kizárólag ez az 1200-ért kapható két deci pezsgő, ami érdekes ebben a nehezen parkolható épületben: szal HAGYOMÁNYA VAN A NÉZŐTÉRI SPICCNEK), egy jó előadásnak nem árthat. nos, szerintem a bóbitában sem ártott - persze a műszakos? fiúnak, aki az oldott kedvű, első színházi élményébe szaladt szegecses mellé ült, azért innen küldenék egy pszicho-szoc diplomát, szeretettel, bár erre neki semmi szüksége - azt azért nem akarom, hogy bármelyik hamleten a vállamra hányjon a mellettem ülő, és pláne nem akarom, hogy a rajongva tisztelt színészeket munka közben abuzálják, de szinte feltétel nélkül szeretem, ha a színháziak tényleg a nézőknek (is, mert legyen, maguknak) dolgoznak, ha érdekli őket, mi történik a nézővel. s persze nem az a legfontosabb, mi történik egy nézővel, ebben azért igazad van, zsuzsa, hanem az, hogy mi, ki szól a színpadról - ahhoz lesz majd a nézőnek jó esetben köze - ezzel a gadameri mondattal fejeztem be ezt is: kultura.hu/main.php?folderID=881&articleID=289668&ctag=articlelist&iid=1
csókollak benneteket, p.l.((nyúl)(d.e.))