Budapest, Merlin Színház, 2009. november 28, 23 óra

 

Késői időpontban, éjfélhez közeledvén kezdődött Ágens koncertje a Merlin színpadán 2009. november 28–án, a Kortárs Drámafesztivál utolsó napján. A tér árnyalt kialakítása alapján az előzetes elvárások egy jazz-klub, vagy egy blues kocsma hangulatát hozták játékba, ahol a néző italt szopogatva nyugodtan várja az előadás kezdetét.

Illetve nyugodtan várná, ha a kezdés előtt nem azon tűnődne, hogy miért oda kellett ülnie, ahova mondták neki, hiszen a bejáratnál Ágens személyesen várt mindenkit egy kérdéssel, s a választól függően kellett a kordon elé vagy mögé, fölé vagy alá ülni, melyik sor, milyen szék, csak azért, mert azt válaszoltam, hogy nincs ma rajtam fekete cipő. Vagy nem vagyok katolikus. Vagy katolikus vagyok. Nem vagyok meleg, vagy az vagyok. Vagy van szakállam, és kék a szemem, és dohányzom, vagy leszoktam, punknak vallom magam és diszkriminálom a szőke hajúakat, a barna hajúakat és azokat, akiknek volt már plasztikai műtétjük. És ateista vagyok, és még sosem jártam Izlandon. Egyértelműen Borges kínai enciklopédiájának metodológiája sejlik föl a kérdésekben, a kategorizáció nehézsége, komolytalansága, komolysága, relativitása, relevanciája. A hatalmi diskurzus fogalmát kidolgozó Michel Foucault A szavak és a dolgok című szövegében mottóként idézi Borges taxonómiáját az állítólagos kínai enciklopédiáról, kiemelve és sarkítva ezzel az egyértelmű felosztás lehetetlenségét. Borges az állatok besorolására tesz javaslatot a bizonyos „kínai enciklopédia” alapján, amely szerint vannak: „a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopósmalacok; e) szirének; f) mesebeliek; g) a szabadban futkározó kutyák; h) az ezen osztályozásban foglalt állatok; i) amelyek rohangálnak, mintha csak megvesztek volna; j) a megszámlálhatatlanok; k) amelyeket roppant finom teveszőr ecsettel festettek; l) stb; m) amelyek eltörték a korsót; n) amelyek távolról legyeknek látszanak.”[1] A roppant finom teveszőr ecsettel festett állatokhoz hasonlóan releváns kérdés, hogy ettem-e ma banánt. Ettem, nem ettem. Kérdések és kategóriák, amelyeken most ülőhelyek, de van, hogy életek múlnak. Mindenki egy kérdést kapott, amelyhez tartozó válasz akár az előbbiek közül is lehetett (volna), és akkor megtudta, hogy ezért most csakis oda ülhet. Kellemetlen, nem? Nincs szabad választás, ittál ma bort, nyolcadik sor. Nem ittál, máshol ülsz. Érzi az ember, hogy itt működik a hatalom, szociális és személyes kérdések alapján skatulyába kerülünk, és a skatulyákat nem szeretik az emberek – pedig valamelyikbe mindannyian beleillünk. Kellemetlen, nem?

Tehát blues kocsma (–skatulya), kérdéseken rágódunk, nem a tér elrendezésén, pedig jobban tennénk, ha azon is. Már a címben is tematizált és megerősített kiegészítő mellérendeléshez hasonlóan a tér felhasználása ugyancsak eszköz (lehetett) az újabb prekoncepciók lerombolásához. A színpadon ugyanis Ágens mellett, alatt, fölött, között és keresztül estélyi ruhába és szmokingba öltözött zenészek jelentek meg, akik megfelelve az öltözékük által megidézett klasszikus zenei szcénának, rendkívül képzett és fölkészült zenészeknek bizonyultak. Az öt nagyobb egységben (Bevezetés, Csöndes impro, Ordítós impro, Maja népzene, Ne szeress, ne szeress) elhangzó dalok sorrendje és előadásmódja csak fokozta a nézőben lassan kialakuló konfúziót, hiszen alighogy megidéztek egy tipikus előadási, műfaji, és – nevezzük így – zenetörténeti kódot, azonnal el is bizonytalanították azt, köszönhetően leginkább Ágens színpadi jelenlétének, aki nemcsak erős hanggal és kiváló improvizációs képességekkel kezelte a koncert narratíváját, de kifejezetten ironikus allúziókat felvillantva azt is megmutatta, hogy adott esetben a komikum sem áll távol tőle. A kérdésekhez hasonlóan a dalok sorrendje és előadásmódja is folytonos bizonytalanságban tart. Klasszikus madrigálok és kórusművek eredetiben és átdolgozva is, jazzes népdalok, Sztravinszkij, Ave Maria, magyaros afféle „csűrdöngölő” (virtustánc), és a végén az elmaradhatatlan nagyágyú, minden kórusművek legkanonikusabbja: a Magyarokhoz című monumentális kánon, Berzsenyi Dániel verse és Kodály Zoltán zenéje. Aligha létezik olyan iskolai énekkar, amelyik ne építette volna bele ezt a művet mindenkori repertoárjába. A Kodály-módszer ilyetén metaforizálása és de(kon)strukciója megidézheti a nézőben a magyarországi kórusmozgalom történetét, a kórusműveket, a Helikon-fesztiválokat, Éneklő Ifjúság-versenyeket és Ki mit tud?-döntőket, az unalmas énekkari próbákat és a Magyarország legtöbb általános iskolájára jellemző kréta-és tízórai szagú tantermeket, amelyekben már sok évtizede értik félre azt, hogy tő-redü-hösvia-dalra-kééésztíí. Nem a mű kritikája ez, s nem a Kodály-módszeré. A magyar oktatás kánonja gyakorlatilag a Kádár-korszak konszolidációnak nevezett, 1963-ban kezdődött időszaka óta tartja erős bástyáit, s változtatni nem, vagy csak igen nehézkesen hajlandó. A kórusmozgalom, eltérve az eredeti intenciótól, ugyanannak a semmitmondó és kiüresedő oktatási stratégiának lett a része, amely lineáris közhelyekre, s nem összefüggésekre épül, amely énekelteti tanulóival a Magyarokhoz című kánont, de nem, vagy csak részben tanítja meg hogy mi a háttere a Berzsenyi-versnek, s mi magának az 1936-ban íródott Kodály-kórusműnek.

Ágensék tehát kombinálják a régmúltat a jelennel, a klasszikust a profánnal, nem félnek hozzányúlni Kodály vagy Bárdos műveihez úgy, hogy közben a zenészi-énekesi teljesítmény folyamatosan magas színvonalú marad. Nem hagynak persze nyugodni a kérdések, kórusművek, magyarokhoz, milyen magyarokhoz? Ádáz Erynnis lelke bekúszik a kategorizációba is, a kiüresedő oktatási kánon skatulyagyártásánál nagyobb gond a kiüresedő magyar társadalom szociális érzéketlensége. Te is más vagy, te sem vagy más, hangzik a jól ismert, Borgesből is levezethető szállóige, s milyen remek lenne, ha ezúttal jelenthetne is valamit. Ahogyan telik az idő, megint visszatérnek a kérdések. Egyértelmű, hogy céljuk van, valami a Kodály-módszeren is túlmutató, amely nem merül ki pusztán annyiban, hogy megmondják, hova ülhetek.

A nagyjából egy órás koncert végére pedig megérkeznek a válaszok is, hiszen a közönség soraiból kiemelkedve a színpadra lép az ország talán két legismertebb cigány származású énekesnője, Palya Bea, és Oláh Ibolya, s mintegy meglepetésként szétáradó hanggal énekeltek, a színpadon jelenlévőkkel teljes összhangban. Hasonló ez az éneklés egy hosszú és borzongató, amolyan Led Zeppelin Whole Lotta Love-os gitár-riffhez, amelyben egyszerre van technikai tudás és improvizáció, mélység és magasság, feszültség és katarzis. Ágens pedig beszédet mond, az üzenet pedig teljes, érthető, talán túlságosan is. „A jelenlévők közül 1 fő ma szakított azerbajdzsáni kedvesével, 1 fő 30 évesen ma vesztette el a szüzességét, 3-an ma még nem ettek, közülük 1 anorexiás, 1 böjtöl, 1 elfelejtett enni, 1 fő hettitának vallotta magát, és 49 zsidónak. 49 nem dohányzó, 16 koca dohányos, 13 zugivó, 2 fetisiszta, 14 liberális eszméket valló, 3 álpunk jelentkezett be ma este.”[2]

 A Kodály-módszer és a társadalmi kérdések kiegészítik egymást a koncerten, az Ódium-art csoport sorrendben harmadik akcióján, ahol kis tolerancia-leckére ugyan előzetesen nem váltottunk jegyet, de örülünk, hogy megkaptuk. Az átdolgozott kórusműveken túl feszül a kérdés, ettem-e ma szendvicset: „Engedjék meg, hogy megkínáljuk önöket speciális szendvicseinkkel, melyek egy soha meg nem oldott problémára hívják fel a figyelmüket.”[3] A bejáratnál elhelyezett tálcákról mindenki vehetett, a rájuk rakott kis zászlók színe alapján (kék és rózsaszín) fiú-és lány skatulya-szendvicseket. Az étlap sűrű volt, de végigehető: ön hallgatott ma Kodály-kórusművet? Igen, nem: középre üljön.