HTML

Művészeti Akciócsoport

Ódium, mint valaminek a kellemetlen következménye, átka. A lét ódiumaként létrejött kérdésfelvetések, válaszok jelennek meg itt. Nemcsak azok, melyeket e művészeti csoport mutat meg akcióival, hanem a jelen művészeti életében részt vevők akciói is. Időnként a múlt merész művészeinek, gondolkodóinak a tettei, gondolatai is.

Indavideó

Utolsó kommentek

Friss topikok

3. akció (coming soon) – „Fújja szél a fákat, letöri az ágat...” (1. rész)

Ódium-art 2009.11.03. 22:22

A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
kéz-láb, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fü-fa-füst.

(Weöres Sándor: Fű, fa, füst)
1983. október 16-án születtem. Angliában töltöttem a gyemekkorom. Bromley-ban, egy kis kertvárosban, nem messze Londontól. Apa Londonban dolgozott „kiküldetésben”. Egyszerre tanultam meg két nyelven beszélni. Anya tanított meg a magyar nyelvre, én cserébe anyát tanítottam angolra. Az iskolában egyáltalán nem voltam más, mint a többiek, mert mindenki MÁS volt. Mindenkinek mást jelentett a „haza”. Nekem Magyarország Nagymama volt, falu, tyúkok, baromfiudvar, unokatestvér és a húsleves. Sokat tanultunk egymástól. Az egész iskolát megtanítottam a Fújja szél a fákat letöri az ágat...reccs! mondókára. Olasz, német, japán, ír, skót, indiai, afroamerikai, angol kisgyerekek rohangáltak iskolai egyenruhában az udvaron és magyarul kiabálták: „Fújja szél a fákat, letöri az ágat. RECCS!
1991-ben hazaköltözött a családunk Magyarországra. Kertes ház helyett panelban laktunk. Nem igazán értettem, mit jelent ez a szó, de halálosan élveztem, hogy a kilencedik emeleten volt az otthonunk. Tesómmal, Gáborral minden alkalommal kiszámoltuk, hogy melyikőnk nyomja meg a liftgombot. Az eljárás igazságosnak tűnt, mégis mindig veszekedés, aztán sértődés lett a vége. Az osztályban én voltam az „angol kislány”. Szoknyában jártam, még télen is. És szalagot kötöttem a hajamba. Én úgy tanultam, hogy a lányoknál az iskolában ez így szokás. A „lunchbox-ban” hordtam a tízórait és az uzsonnát. A többiek azt sem tudták, mi az. Valahol éreztem, hogy változtatnom kéne ezen a szokásomon, és a többiekkel együtt, a közös zsemlés tálcából kéne ennem... Ez idővel sikerült is. A „lunchbox-ot” örökre száműztem. Viszont a szoknyáról és a szalagról nem mondtam le. Anyukám próbált rábeszélni a nadrágra, hogy segítse a beilleszkedésemet. De én nem hagytam magam. „Anya! Értem, hogy Magyarország, de ők is értsék meg, hogy mindent nem lehet!” Az osztályban nem igazán szerettek. Úgy gondolták, hogy ezzel a különleges viselkedésemmel magamra akarom vonni a figyelmet. Egy nap az egyik osztálytársam kérdezett tőlem valamit. Nagyon titokzatosan. Egyáltalán nem értettem.... „Nem tudom, de megkérdezem Apától, ő biztos meg tudja mondani.” – Válaszoltam neki - Mikor hazaértem az iskolából ez volt az első dolgom: „Apa, én kommunista vagyok? Nem baj, ha igen. Csak nem tudom, mit jelent...
Madák Zsuzsanna

Címkék: kommunista ódium art ágens társulat madák zsuzsanna 3. akció weörös sándor

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://odiumart.blog.hu/api/trackback/id/tr231497225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

phál 2009.11.05. 21:46:19

"Fújja szél a fákat..."

A keleti kultúrkörben létezik egy szép hagyomány, miszerint az apának legalább egyszer el kell vinnie a fiát a színházba.
S mikor ez megtörténik, mennek haza, s az apa és fia beszélgetnek.
Apa, ki volt az az aranyruhás férfi az előadásban? - kérdezi a gyermek.
Ő a legfontosabb az életünkben, mert ő volt a császár figurája - mondja az apa.
Mennek tovább, a gyermek megint kérdez.
Apa, ki volt az a sárga ruhát viselő férfi?
A második legfontosabb ember az életünkben, mert ő a császár végrehajtója - szólt a válasz.
Mennek tovább a gyermek megint kérdez.
Apa, és ki volt a fekete ruhás ember?
Az apa hosszasan hallgat, végül megszólal.
Ő az, akin végrehajtják a parancsokat, és aki megszenvedi a sárga és arany szín minden árnyalatát.
A gyermek nem érti.
Ő az, aki nélkül nem létezne a másik két szín.
Ő a felesleges ember.
Róla szólt az előadás.
Aha, mondja a gyermek.
Mennek tovább, a gyermek megint kérdezne, de az apa megelőzi.
Igen, ezek vagyunk mi.
A kisfiú nem kérdezett már többet, mig mentek hazafelé.
Csak erősen megfogta az apja kezét.
A felesleges emberét...

Ódium-art 2009.11.05. 23:13:54

Ágens: Az ima (részlet)
– Gyakorlati tanácsok kezdő imamondóknak –

Karácsony délután apám felnyalábolt, s vitt, vitt Isten fia elől, ne találkozzam vele. Míg nem vagyok otthon, addig pakolja tele a lakást, csingilingi fával, babával, mamával, halászlével és rántott hallal, nálunk tartár nélkül. A bérház labirintus udvarán túl, a Mező Imre úton szemezgetett a havas eső, nem komolyan, csak figyelmeztetésképp, hogy nem lesz fehér karácsonyunk. Lépek a locspocsban, lépkedek, apám szorosan fogja a kezem, beszélgetünk. Istenről kérdezem, miért ma küldi a fiát hozzám, miért nem láthatom, honnan hozza az ajándékot, honnan tudja minek örülnék? Egy hídhoz érünk, rozzant fahíd, fogalmam sincs hogy került oda. Mintha már jártam volna erre. Megyünk a hídon, Istenről beszélgetünk, apám határozott ellenérzése mellett, el akar terelni más téma felé, de én nem hagyom. „Isten! Isten! Hol lakik?” „Az égben.” „Hány éves, miért nem találkoztam még vele?” Apám egyre ingerültebben hessegeti el a kérdéseim. Hirtelen felemelem a fejem, jól belenézek az égbe, keresem. Lábam össze-vissza kalamol, botladozik, annyira nézem. Egyszerre megnyílik a hatalmas tér, s megpillantom Isten szemét. Ugyan csak az egyiket, de látom. Apám türelmetlen, rángat. Elviselhetetlen hangon von kérdőre. Sokára válaszolok. „Nézzük egymást” –mondom. „Kivel!!?” – ordít. „Istennel.” „Nincs Isten!!! Isten niiiiincs!!!” – egész közelről szól a hang, zeng a fejem, már nem is hallom őt, csak a zúgást érzem, a robajlást, szédülök. Apám megszorítja a kezem, fáj. Nem sikítok, pedig egyre jobban fáj, nem szólok, csak nézem Isten szemét, nézem, bámulom. „Nem engedem, hogy lehúzz Istenről” – gondolom. Három éves vagyok.

phál 2009.11.06. 00:15:57

@Ódium-art:

Megrendítő ez a szöveg és írhatnék, vagy utalhatnék még én is igaz más szövegekre, de hát ez nem verseny, bár hirtelen Ady : Havas-Krisztusa jut eszembe, csak most nem idézem ide, már csak azért sem, mert ez a Te szöveged és tényleg megrendítően szép!
Nem tudom, mi volt a hívó szó-hívó kifejezés. Talán a kézfogás. Mindkét szövegben vezérmotívum.
Vagy az, hogy nincs Isten, Isten niiiincs!
/Amit anyám sírjánál üvöltöztem,- sokáig árva gyerek...
(persze,van (Isten, Anyám) különben nem lennének ezek a cuccok...)/

" Mondják: az ember beszélő állat.
Szerintem inkább dadogó állat.
Legalábbis valahányszor mond valamit, akadozik és dadog.
A dadogás csodálatos.
Igazuk van azoknak, akik démonok által megszállt különös lényeknek tekintették a dadogókat.
Akikből, ugymond, dől a szó, az nem beszél, csak viselkedik.
De nézd a dadogót - míg ő kinlódva keresi a hangot,
mi tanui lehetünk egy gondolat megszületésének:
láthatjuk vajúdni nemcsak a szájat,
az arcot is." (Ancsel Éva)

Tessék: mégse bírtam ki...

Bizony, mindig három évesek vagyunk, maradunk.

Megrendítően és kétségbeejtően...

Ódium-art 2009.11.07. 21:45:42

Nagyon köszönöm. És persze, nem verseny, épp csak egymás történeteit egészítjük ki.
Igen, az emlék ott tart abban az időben, ahonnan származik. Ha megnevezzük az emléket, pontossá és felidézhetővé tesszük, azaz minden elfedést, elhallgatást megszüntetünk, az az idő is eltűnik, ahonnan szólt. Én ezt tapasztaltam. Többet nem válik felidézhetővé, már csak kívülről nézhető idegen emlékké válik.
süti beállítások módosítása